Csörömpölve csattant a tányér a krémszínű taposóra. Torkom szakadtából ordítottam Jamie-vel, legszívesebben mezitláb tapostam volna a cserepekbe, inkább gyötörjön a testi fájdalom, mint az, ami most történt.
– Eszemben sincs elbaszni a barátságomat vele! Egyszer már megjártam ezt, még egyszer nem fogom!
Jamie zöld szemeiben valami idegent láttam, értetlenséget, vagy talán félelmet? Sosem hagynám el!
– Akkor miért akar veled találkozni, engem nem akar megismerni? Érdekes, az én barátaim veled is akarnak találkozni!
Majdnem a torkán akad néhány szó, de én csak felveszem a táskám, nyitom az ajtót, nem akarok vele többet vitatkozni.
– Semmi szia, vagy szeretlek? – szólok vissza neki az ajtóból.
– Miért, te mondtad?
Marnak a szavai, de csak berobogok az ágyhoz, ahol fekszik, megragadtam az állát, és lenyomtam a nyelvem a torkán. Sebzett vadállatként, erőtlenül és tehetetlenül terült el heves csókom alatt, sehol nem ért hozzám, majd mikor elváltunk, dühösen ennyit vágtam hozzá:
– Remélem ez elég egyértelmű volt!
Nyitottam az ajtót és bezártam magam után.
Azóta eltelt pár óra, de az a csók még mindig az ajkamon ég, pedig én bélyegeztem meg őt! Maga a kép, ahogy tanácstalanul néz utánam, egy szava sincs hozzám, valahol büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen srácot, mint Jamie, csak úgy le lehet rohanni, akár egy védtelen kisnyulat.
Azt hiszem, ezt a kis reggeli vitatkozást nehezen fogom tudni elfelejteni!
2017. március 30.
